Meghaltam. Láttam a testem holtan, ott álltam mellette. Lazán elernyedve feküdt az ágyon, s tudtam, hogy már nem lehetek ön magam soha többet.
Csak mosolyogtam, hiszen tudtam, hogy valóra válthatom az ígéretemet. Nem láttam magam a tükörben, de mégis, kézzel tudtam érinteni a dolgokat, mozgatni őket. Ez volt az, amit mindig is sejtettem. A másik dimenzió, ahol a szellemek vannak, de mégis, minden élő személyt láttam, éreztem, de ők nem igazán érezték tapintásom, s nem is láttak.
Nem voltam gyorsabb egy élő embernél, és nem is voltam különlegesebb, azt leszámítva, hogy ez csak a lelkem dimenziója, amibe senki be nem léphet rajtam kívül.
Elhatároztam magam, nekem nem kell pénz, nem kellenek anyagi dolgok, hiszen ebben a világban nem volt szükségem ezekre a dolgokra. Nem voltam éhes, nem voltam szomjas, nem volt szükségem ilyenre.
De szerelmes voltam, mint még soha, s az ígéretem pedig úgy szólt, hogy vele leszek… örökre, a halálon túl is. Megígértem magamnak, hogy vigyázok rá, innen is. A baj eddig az volt, hogy pénz szűkében nem tudtam eljutni a világ másik felére.
De most szabad voltam, nem vártam meg még felfedezik a testem, nem vártam semmire. Nem tudtam repülni, nem volt szuper képességem, csak az, hogy nem láttak, ezért is döntöttem el, hogy kiszemelek egy kocsit és irány a reptér.
Végignéztem a lakáson, mindent úgy hagytam, ahogy volt, nem lett volna értelme mozgatni, majd elmentem, sétáltam, amit sajnáltam, hogy nem hallgathattam zenét, hiszen nem kelthettem fel az emberek figyelmét magamra egy lebegő mp-vel. Vicces lett volna. Csak dúdolgattam, amíg ki nem fogtam egy kocsit, ami arra ment.
Az út hosszú volt, de mit tehettem. A férfi, aki egyedül utazott valami üzletember lehetett, zenét hallgatott a rádióban, és gyakorta megállt egy kávéra.
Bárcsak még egyszer utoljára ihattam volna kávét. De már mindegy, ittam eleget életemben.
Sokat gondoltam Ő rá az úton, de tudtam, hogy hamarosan viszont látom, s nem kellett éveket várni arra pillanatra.
A kocsi felért én pedig átszálltam egy családi kocsiba, vicces, hogy tud ki beszállni kocsikba, ha észre sem veszik. De legalább a reptéren voltam, s nekem se jegy nem kellett, se ellenőrzés, sem csomag. De sajnos ez az utat nem rövidítette meg, de már nem számított. Nem tudtam, hogy nézhet ki szemből a fejem, de nem tudott érdekelni, hiszen nem láthatott senki.
A repülő úton azt hiszem életembe először nem féltem attól, hogy mi lesz ha lezuhanunk, s ez szintén örömmel töltött el. S talán amin magam is megdöbbentem, hogy amióta meghaltam, még nem történt velem rossz. Lehet egy rosszabb világba kerültem volna, de én ebben és az ígéretemben hittem.
Sose éreztem magam fáradtnak, ami kicsit unalmas volt, hiszen egy ilyen repülő utat nehéz feltűnésmentesen végig ülni, bár inkább állni, még ha nem is éreztem fájdalmat a lábaimban, akkor is. Folyton ugrálni kellett, nehogy nekem jöjjenek a stewardessek meg a kocsik.
Miután leszálltunk, ki kellett fognom egy kocsit, buszt, vonatot, vagy akármit, amivel eljuthattam hozzá. Végül a vonat maradt. Jó volt újra azt az illatot szívni, jó volt érezni a környezetet, még ha egyedül is voltam, csak hallgatni az ismerős beszédet, s máris örömmel töltött el.
A vonat pedig jött, én pedig felszálltam rá, s csak vigyorogva bámultam ki az ablakon a száguldozó vonatból, s tudtam, hogy pár óra és ott vagyok.
