Ha van mit megbecsülni az az élet

5. Fejezet

Még 6 hónap telt el, apa sose vitt anyához, azt mondta, hogy majd elvisz egyszer, ha itt az ideje, úgy éreztem anya már elment és apa peig játszik velem. De rá kellet jönnöm később, hogy nincs igy. Apa nem Clarievel törödött sokat, hanem a kicsivel, akit Leenek hivtak. Fiú volt, de Clarie érdekes anya volt. De nem érdekelt, se én, se apa nem törödtünk azzal a némberrel.
Aztán pár hónap után Clarie visszament dolgozni és apával, Leevel hármasban maradtunk. Apa sokszor engedte, hogy játszak vele, kedves volt és megértő, és miután Clarie ne volt a háznál nem feledkezett meg rólam. Már csak egyet akartam. Clarie tünjön el és neveljük fel Leet igy, anyával.

Ha van mit megbecsülni az az élet

4. Fejezet – Mi van anyával?

Pár héttel ezután, hazajött Claire is, anya pedig cuccostul elment, én pedig nem értettem. Több napja nem látta, apa pedig odnogatta hogy pihen egy jo helyen. De nekem kevésbé volt jó, hogy it sem tudtam róla. Claire babája aranyos volt, de enm tudtam örülni neki, főleg, hogy olyannak a gyereke mint ő. Szóval kerültem őket nagy ívben és a szobámba bevonultam anyán gondolkodva. Rájöttem, hogy anyának angyon kiesett indig minden. Nem emlékezett, hogy mikormentünk ki a szobából, apának volt, hogy többször csinált kávét és ehhez hasonlok. Tehát apa elvitte oda ahol tud pihenni. De aztán rá egy olyan egy hónapraaz életünk megváltozott.
Apa se tudta mi van és miért kellet anyának ilyen hirtelen elvonulnia. Apa sokat volt Clarievel és a kicsivel, többet mint anyával. Sokszor akartam bemenni hozzá, látni, apa mindig csak azt mondta, hogy majd késöbb késöbb. De tudtam, hogy nem igy van, féltem, hogy már nem látom viszont újra anyát. Tévedtem.

Ha van mit megbecsülni az az élet

3. Fejezet – Kezdeti nehézségek

Az elején minden jól ment miután oda költöztünk. Anya erősödött, és boldogabb lett apa pedig sokat segitett nekünk mindenben. Talált egy jó iskolát nekem, ahol már sokkal jobb volt, rendesen fizetett nekem mindent és pedig tanultam, ahogy csak tudtam. Akartam segiteni ott is,de apa azt mondta nem kell, merthogy minden rendben van most már. Anya sokat volt rosszul és akkoriban is eltünt és hosszabb időre apa mindig mondta, hogy csak elment kipihenni magát de vissza fog jönni. És mindig vissza jött. Hármasban annyira családias volt a hangulat, hogy néha már enm tudtam hova legyek örömömben. Apa sokat vitt minket kirándulni, mert szerinte anyának jót tesz a friss levegő, meg minden. Annyira jól elvoltunk, hogy szinte meg is feledkeztem arról az apró problémáról amit úgy hivnak, hogy feleség. Egyszer látta apa feleségéről képet. Egy fekete hajú vörös ajkú nő volt. Elég magas és arca nem túlzottan volt szimpatikus számomra. Kiderült, hogy egy fotós cég ügyvezetője és épp most is üzleti úton volt. Amig vissza nem jött.

Ha van mit megbecsülni az az élet

2. fejezet – Változás

Egy hideg novemberi nap volt. Anya délelőtt jött haza a munkából. Én 10 éves voltam, és szombat volt. Otthon voltam mint minden hétvégén. Anya miután hazajött, csak befeküdt aludni, nem is fürdött. Ritkán volt már hogy egyáltalán lefürdött vagy bármi igazán. Ez a nap másvolt számára és számomra is. Éppen egy egyszerü fekete koszos szakadt garbo volt anyán és egy 3 éves farmerja ami már lassan leesett róla anynira lefogyott. Rossz volt rá nézni. Anya elment lefeküdni, én pedig elmosogattam azt a kevés cuccot ami a mosogatóban volt, majd bementam anyához. Egy egy személyes ágy volt és egy vékony takaronk. Mindig ruhában aludtunk éjszaka. Majd mellé bujtam hozzá. Teste hideg volt és probáltam felmelegiteni, remélve, hogy sikerül.
De midnig minden hiába volt. Sokat volt beteg, akkor épp csak, hogy köhgött, de szörnyü volt azt hallgatni. Ahogy nehezen lélegzik, és hallja az ember ahogy majdnem megfullad.
Próbáltam mellette álomba merülni, de nem ment. Csak szorosabban anyához bújtam, féltem, hogy elvesztem. Csak ő volt nekem. Se apám se senkim.
Már majdnem elnyomott az álom, mikor szöszmötölést hallottam a bejárati ajtó elött. Mivel nagyon kicsi laksáunk volt, mindent lehetett hallani. Egy lerohadt panel volt ahol rajtunk kivül nem nagyon laktak. Szerencsére eldugott részen volt és senki nem akarta lebontani. Meg gondolom azért a tulajnak is lett volna beleszólása.
Szóval felültem az ágyon és hallgatoztam. Anya mocorgott, de nem akatam, hogy felébredjen, így inkább kimentem és körmömet rágva leültem a kanapéra felhúztam a lábam és figyeltem, hogy mi az, vagy ki az és hogy elmegy e. De nem ment, sőt végül is az a valaki bekopogott.
Félve másztam le a kanapéről és nyitottam résnyire az ajtót. Mikor kikukucskáltam egy barna kcisit hosszabb hajó férfi állt az ajtóban magas volt és én kicsit remegtem. Anya nem volt fenn és féltem, de aztán barátságosan megszólitott.
- Szia. – emelte fel köszönve a kezét, én pedig remegő hanggal vissza köszöntem.
- Szia.
- Hogy hívnak? – kérdezte egyáltalán nem erőszakoskodva, hogy bejöhessen még mindig a résen nézett be, de mostmár leguggolt.

Ha van mit megbecsülni az az élet

1. Fejezet – Kezdetek

Életemben már elvesztettem nagyon sok minent. Megtapasztaltam a fizikai és lelki fájdalmak mindenét. Elvesztettem azt akit szerettem és elvesztettem azt akit mindennél jobban szerettem és becsültem. Elvesztettem az anyám. Az élet kegyetlen volt kettönkel. Nem mindig ismertem az apámat, csak 8 éve, hogy eljött hozzánk Phoenixbe. De azóta gyökeresen megváltozott az életem.
Minden akkor kezdődött mikor 3 éves voltam. A nagyszüleim karambolban meghaltak, miután elköltöztünk Jerseyből Phoenixbe. Anyu sokszor meéslte, hogy nem ismeri az apám, és hogy el kellett költöznünk Jerseyből. Így hát végül is ez lett, miután anyu és testvérei és a nagymamámék átköltöztek Phoenixbe, folytatták ugyan azt a fényűző életet amit azelött. De nem marad így sokáig. Ha bár a nagyszüleim mindig támogatták és segitettek anyámon, eljött az a pillanat mikor mi lettünk az utcai söprredék. Mindez egy viharos napon, még ha nem is emlékszem pontosan, mert három éves voltam. Anyukám elmesélte mi történt, én pedig máig vissza emlékezek minden egyes pillanatra amit vele tölöttem.
Hatalmas vihar volt Phoenixben, és nagypapám vezette az autót haza felé. De a nagyviharban az autójuk megcsuszott és bele csuszott az árokba. Én és anyukám és testvérei mit sem tudtak a balesetről. Csak várták haza őket. Amennyire lehetett. De anyám már nagyon aggódott és felhivta a szüleit, de a mobiljuk elérhetetlen volt.
Másnap reggel a kórházból hívták fel anyámat a nagbátyja, hogy a szülei meghaltak. Ezután a feje tetejére állt minden.
Másnap anyám nagybátyja elvitte anyám két testvérét, a nagyobbat pedig a nagyszülei vették ügyeletük alá. De minket már nem. Mivel anyu akkor már elmólt 20 is, azt mondták neki, hogy ő akarta, akkor élje az életét és ne a szülei nyakán csimpaszkodjon. Tehát fogta a holminkat és elköltöztünk ketten.
Még nem voltam 4 de nem lett jobb a sorsunk az utcainál. Aztán anyám mindig vitt a munkahelyeire, amik külömbözö bárok voltak és hozzá hasonlók. Nem volt hol laknunk, nem volt pénzünk. De hiába dolgozott annya éjjel nappal, nem jutottunk feljebb a létrán. Nyomorban éltünk, hol anya munka társainál, hol egy két paisnál akit épp anya felszedett, de sose lett jobb.
5 éves koromra, amire már azért nagyjából emlékszem volt egy pillanat, mikor végre eljutottunk arra az anyagi szintre, hogy lakást vegyünk. Nyár volt meleg. Mi pedig abban az időben a parkban voltunk főleg és hát szégyen vagy nem szégyen, csöveztünk. Sose lehettem egyedül, igy még akkor is vitt anya megával. Egy nap pedig éjszaka, oda jött hozzám és a magasba emelt.
- Meg van a lakásunk. –mondta kisugárzó arccal.
- De jóóó. Olyan lesz mint régen? – kérdeztem mit sem tudva arról, hogy a pénz mennyit számít. Anyám mosoyla pedig lehervadt. Tudtam, hogy mindent meg akar adni, de nem lehetett így.
- Nem igazán, de jobb mint a semmi kincsem. – mondta majd letett és a fizetését számolgatta. – menjünk, mára végeztem.
Anya sokszor volt éjszakai munkás ahog most is, és hajnalban végzett. Felvett az öolébe, de éreztem minden csontját, annyira más volt mint régen, lefogyott és gyenge lett. Mindig amunkahelyéről hozott enni, de általába a nagyját nekem adta és ő alig evett.
Az nap kcisit esős nap volt hajnalban a meleg fülledt nyári helyett, de lankadt az örümünk.
- Meg mondtam, hogy egyszer jobbra fordul a sorsunk. – mondta, én pedig mint anno majdnem tudatlanul hallgattam rá.
Az ingatlan közvetitőhöz mentünk, hogy megvegyük a lakást, amit anya már régen kiszemelt. Az ingatlan közvetitő egy kövér 50es éveiben járható vörös hajú nő volt, arcáról pedig lerítt, hogy eliálte a szegényeket. Ezúton minket is. De anyámat nem érdekelte.
- A lakást akarom, meg van a pénz. – kiabálta anyám a nőnek.
- Értse meg Miss Gasline, nem elég, nincs elég pénzük ahhoz, hogy fizesség a rezsit.
- De meglesz. És fogom tudni fizetni.
- Rendben. De ha egy hónap is kimarad ki lesznek lakoltatva. – mondta, anyám pedig szorosan magához ölelt.
- Már nem számit. – csak ennyit mondott.
Végül a nő a kocsijával vitt minket a lakáshoz. Berendezéssel együtt béreltük, hiszem nekünk nem volt semmink a ruháinkon kivül amit állanoan egy ksiebb bőrőndben cipeltünk a városban.
A laksába beérve egy szobára nyilt egy odlalra egy apro konyha ésik oldlt pedig egy kanapé és egy jó öreg tv volt,ami nem müködött, de mi fizetni se tudtuk volna. Ezután egy nagyon piciszoba volt egy áhgy volt benne és egy iroasztal merőllegesen egymásra de jo ha az asztalon egy vki elfért az is faltol falig volt. Az egész ház parkettázva volt és sötét. A fürdö a szoba mellett volt és egy wc meg egy zuhanyzo volt, nagyon kicsi volt, anyám pedig helyben lerendezte a laksá kifizetését meg minden, enm akart ezzel szöszmötölni. Igy más aznap ott aludtunk. Nem volt semmink. Anya lement a boltba amardék pénzböl venni rajzlapokat meg ceruzákat, és azzal ütöttük az időt. Anya gyönyörüen rajzolt.
Az idő pedig csak telt. Óvodába nem járhattam, mert anya fizetni se tudta volna, az iskolában pedig támogatást kaptunk miután bekerültem, de mindenki kivetett.
Anya éjjel nappal dolgozott hogy tudjunk valamit enni, hogy tudjuk fizetni a számlákat, hogy nekem legyenek uj ruháim. Lassan nöttem, de nem lehetett mást tenni. Nehéz vol mindkettünknek. 8 évesen mikor másodikba mentem, már új könyvekre se volt pénzünk. Anya pedig egyre csak gyengült és volt, hogy több napig nem jött haza. Azt modnta 2 napig dolgozott, hogy legyen pénzünk a számlára.
Aztán ritkultak és anya újra otthon volt, viszont egyre rosszabbul nézett ki, de ugyan ugy dolgozott, de már nem rajzolt többet. Mindig rajzolgatott valakit. Nem tudtam ki az. Mindig másképp, azt hittem anya valami képzelet beli embere. Sose mondott róla semmit, eygszerüen lehetetlen lett volna, hogy élő ember legyen és akkor még nem is tudtam mi is az a titkolozás pontosan. Tehát. Anya mindent abba hagyott. Elment dolgozott, hazajött beült a kádba majd aludt, ha bolt ideje akkor csinált valami kaját vagy hozott. Hát igy teltek a napjaink. Én tanultam anya nélkül, mindent beleadva, ez volt az egyetlen lehetőségem anya szernt, hogy kikerüljek, ő vele ne törödjek, csak magammal foglalkozzak. De még kicsi vltam. Hiába mondta nekem. Látva, hogy mennyi mindent meg tesz azért, hogy boldog legyek és legalább nekem jó életem legyen ls tető legyen felettünk. Egyszerüen nem birtam és úgy éreztem muszáj segitenem neki. Nagyon kevés dolgunk volt a lakásban, és hiába volt tv vagy teelfon. Egyiket s ehasználtuk. Nem volt pénzünk fizetni egyiket se. Anya örült, hogy a gázt a vizet és hidegben a fűtést fizetni tudjuk. Igy is volt hogy nem egyszer lekapcsolták de anya mindig fizette. Aztán eljött valami borzalmas időszak. Anya volt, hogy több napra eltünt. Azt mondta dolgozik. De mégse maradt pénzünk se meleg vizre. Se fűtésre. Nem tudtam mi van. Én segitettem anyának a legjobban ahogyan tudtam. De aztán történt valami ami megváltoztatta mindannyiunk életét. Egy életre. És annál tovább.

Furcsa gondolatok

Leültem ma, és a legfurcsább érzés hasított ketté. Egyik oldalam mely a rossz felé ösztökélt, a másik pedig a jó irányba, hogy minden rendben. Itt van a jővőm, ami romokban, semmit nem tehetek ellene, és mégis, mintha a cél, amiért küzdök mindent megkönnyíteni. Pedig ma elveszve éreztem magam. Most pedig este itt csenben a szoba legmélyén, magányosan. Tudom, hogy nem novella újból, vagy fanfiction, csak egy részlet az életem történetéből, de egy történet része. De erre a magányra vajon szükségem van? Nem hinném, hogy most van rá szükségem, minden este megkapom az élettől, hogy magányosan, egyedül menjek lefeküdni, és arra keljek, hogy nincs mellettem senki, csak egy kupac takaró és párna.
Boldog vagyok, és mégsem, hogy miért? Nem tudom, minden folyik körülöttem, pezseg az élet, én pedig egy elveszett hangya vagyok egy nagy bolyban, életnek hívnak, és ez a boly, nem is az otthonom, ez egy másik hely, távol attól a bolytól, amelyben születtem, távol azoktól, akiket szeretek. De ez így marad azt hiszem. A jővő a nyakamon és el kell indulni valamerre.
"Lenni vagy nem lenni? Az itt a kérdés! Akkor nemesbe a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét, s nyilait." Mondta Shakespear, és igaza van. Egy életet eldobni felelőtlenség, és mégis ma mennyien teszik. Hányszor tettem volna én meg. De nem, még nme történt velem semmi halálközeli élmény, amellyel a sort utalni szeretne rá, hogy nincs helyem a földön. Vagy csak én nem vagyok elég erős, és mindennap itt a halál közelsége? Nem tudom. De vajon mennyivel leszek nemesebb és büszkébb, ha eltűrök minden rosszat , ami lesújt rám? Ezt sem tudom, sose fogom megtudni, csak a jővő adhat választ.
Azt hiszem ezt a témát mára el is rakom. Remélem még van veszteni valóm az életben, mert ha már nincs, akkor ne tartsanak ezen a világon.

Fejléc

Előszőr is szeretném megjegyezni, hogy szörnyen lassú a netem, ami azzal jár, hogy olyan lassan tölt be mindent, hogy mire az bejön megőszülök. Csak vicc volt. Haha.
Szóval, igen, így néz ki az új fejléc, amit tegnap éjszaka hoztam létre. Éjféltől, majdnem 1:45-ig dolgoztam vele, aztán egy két igazgatás, képpé mentés, hogy ne csak fejlécként legyen meg, egyszőval, már megint éjjeli bagoly voltam. Tudom, hogy ez sem egy történet, de minden apró kis bejegyzés a fanfictionjeiben kivűl, azt hiszem egy rövid részlet az én hosszú, véget nem érő életemből.
Mindig is újság író akartam lenni, sajnos ezt az esélyt elvesztettem egy elköltözés során. Ezzel együtt elvesztve azokat a képességeket, melyek lehetővé tették volna, hogy valaha be kerüljek a médiába. Nem tudom, lehet nem annak akar a sors. De annyit tudok, hogy itt megtehetem, hogy "puclikálom" a kis fanfictionjeimet, vagy éppen más kisnovelláimat, vagy kisregényket.
Most úgy érzem nem kéne ennyitt beszélnem erről, hiszen kit érdekel. Minden esetre remélem, hogy aki erre jár, annak majd tetszeni fognak az írásaim, és majd nagyon remélem, hogy, majd látok véleményeket, jókat-rosszat egyaránt. Tehát előre is köszönöm, aki erre jár, és nem sokára felrakom a következő kis novellámat egy pár szomorú történetével.