A herceg nő parancsa volt. Manamié. A legfiatalabb, akit valaha ismertem és mégis bölcs döntéseivel kormányozza az országot, s közben szépségével lealáz mindenkit.
Általában barack színű selyem ruhájában volt, amelyből több száz lehetett neki. Alján és ujján fehér fodor volt, mellkasán pedig fűző és egy ovális borostyán bross díszítette.
Éppen feléje tartottunk, hogy leadjuk az őrség listát. A folyosó fehér fényei visszatükröződtek a kövön, és fekete csizmám sarka koppanásai hallatszottak. A folyosó hosszú volt, falat pedig a Manami elődei fényképei díszítették. A nagyterembe nyíló ajtó igazából egy hatalmas fehér kovácsolt vas kapu volt. Kulcsom nekem volt egyedül hozzá, ezeken a folyosókon egyedül én jártam, az őrség többi tagja a mellék utakat használta és figyelte meg.
A kulcs csörgött a kapu zárjában, majd kitártam és beléptem rajta Manamihoz. A terem ovális volt, a teteje pedig üveg kupola amelyet benőtt a smaragd zöld borostyán levél.
A padló foltozott márvány köves volt középen pedig hófehér trónjában ült Manami.
15 éves volt, de a kardot úgy forgatta a kezében, mintha egész életében ezt tanulta volna, természetesen erre is ki volt képezve. Közelebb érve levettem a harci kalapot, majd meghajoltam előtte.
- Ryou hadnagy! – szólított.
- Manami úrnőm. – mondtam felemelkedve.
- Mi hozott erre ebben a korai órában erre? – kérdezte, majd elrakva a kardot, szőke hullámos haját tekergette, barna nagy szemeivel pedig kíváncsian nézett rám.
Talán Manani nem is a szépsége miatt volt elragadó, hanem inkább a szemei. Barna szemeit lesütötte, majd rám nézett. – Kérdeztelek. – elfelejtettem válaszolni. Szemei mintha megbabonáztak volna. Végül sikerült magamhoz térnem.
- Elnézést úrnőm. Előbb hoztam ma meg az őrség listát. – mondta kimérve, majd átadtam neki.
Hosszan nézegette a lapot, majd tekintetével felnézett rám.
- Nem vagy rajta. – mondta. Hangjában düh volt, de némi aggódás és szomorúság is.
- Átrendeltek. – mondtam.
- Merre?
- Északra.
- Sok szerencsét. – mondta erővel teli, de abban a pillanatban valami olyat láttam meg a szeme sarkában, amit azelőtt még soha sem, amióta itt szolgálok és tanulok. Könnyeket.
Nem szóltam róla, tilos volt megemlíteni a herceg nő gyengeségét, és ezt tudomásul is vettem. Elfordultam és a főkapu felé szedtem a lábam. Csizmám most hangosabb volt annál, mikor a folyosón jöttem végig.
Szerettem Manamit biztonságban tudni magam mellett, vigyázni rá, de most, hogy felrendeltek északra, már semmi nem volt olyan, mint régen. A sapkát a hónom alatt tartva mentem ki a főkapun. S a hatalmas hófehér vastömb becsukódott mögöttem.
A katonák akik az udvaron szolgáltak, mint meghajoltak előttem tisztelegve, majd búcsút intettek. Én voltam az egyetlen nő a társaságban, de most az én feladatom volt egy férfit választani, aki majd átveszi a helyemet.
A magasabb rangú katonák előttem sorakoztak fel őri öltözékben, sapkájukat maguk elé tartva. A zöld pázsitot most sok fekete egyen ruhás fiatal férfi lepte be, mint sok ezernyi hangya harci sorban. Már egy jó ideje kiválasztottam ki lesz az. Figyeltem őket harc és kiképzés közben. Ez volt a feladatom.
- Dai! – mondtam.
A férfi előre lépett, vállai szélesek voltak és 180 centi körül lehetett, az egyenruhája ugyan olyan volt mint az enyém. Fekete csizma, és nadrág, felül pedig egy fekete kabát két soros gombban nyakig és egy merev gallér ami elől nyitott volt. Az én kabátom annyiban különbözött, hogy hosszú volt, s egy –egy vállán fém védő jelezte rangom amiből két hurok lógott. Kabátom oldalán pedig a kard lógott.
Dai előlépve feltette a kalapját, majd pereménél fogva megigazította. Én pedig belekezdtem a mondókámba.
- Északra rendeltek, így neked adom át a hadnagyi teendőim. Munkád és kiképzésed során látva tetteid választottalak és teszlek téged a kastély fő irányítójává a katonai szakaszon. Dai hadnagy! – szólítottam, majd én is felraktam a sisakot.
- Ryou hadnagy. – szólított mély férfi hangja. Majdnem fekete szemeibe néztem és bólintottam, fekete haja kicsit takarta az arcát, majd sóhajtottam, és lekötöttem a kardot az oldalamról majd átadtam.
- Tied a kötelezség, hogy vigyázz Manami hercegnőre, akár az életed árán is. . biztosítottam a feladatáról. Ő átvéve a kardot, s átadva az övét bólintott.
Oldalamra kötöttem a régi kötésű ezüst kardot, majd tisztelgés képpen meghajolva elbúcsúztam a társaimtól.
Elindultam a kastély végső falkapuja felé, de a hatalmas vas ajtó nagy erővel kicsapódott, és egy vékony lány hangja csapta meg a fülem.
- Ryou hadnagy.
Nem néztem hátra, nem akartam. Tudtam, ha most megfordulok nem tudok elmenni. Szerettem. Nem mint a lányomat. Nem úgy, mint egy kormányzót, hanem, mint egy lányt.
Magas sarkújának kopogását hallottam a kövön, s mire elhalt, két vékony kar ölelt át a derekamnál fogva.
- Ne menj. – sírásra állt a hangja, és erőt véve magamon megfordultam, majd a seregre néztem és elkiáltottam magam.
- Oszolj! – hamarosan mindenki eltűnt és ment a maga dolgára, majd Manamira néztem. – El kell mennem.
- Nem teheted, én vezetem az országot.
- Bajban vannak. Én vagyok az egyetlen.
- De én nélküled vagyok bajban. – sóhajtott, majd barna szemeivel, kék szemeimbe néztek.
Próbáltam erős maradni, nem törhettem meg, a katonaságnak szüksége volt rám. De Manaminak is. Az eszem azt parancsolta menjek, csináljam a dolgot, védjem meg az országot, de a szívem ide kötött, Manami védelmezésére.
Nem tudtam dönteni abban a pillanatban, mire lenéztem, fejét a melleimen pihentette.
Felemeltem az állánál fogva és ránéztem újra.
- Visszajövök amint lehet.
Nem szólt egy szót sem csak lesütötte szemeit. Elmosolyodtam, majd végig simítottam selymes szőke haján.
- Manami. Úrnőm. – tettem hozzá félve.
- Ne! – mondta hangosan. – Csak Manami. – tette hozzá halkan.
- Manami. – mondtam újra.
Végig simítottam a kesztyűs hüvelyk ujjammal az arcán, de aztán levettem és úgy is. Finom bőre mindig elragadott. Barack nem csak a ruhájára volt igaz, de még az illata is olyan volt.
Elmosolyodtam mikor hajában megláttam a hatalmas masnit amely a felső részét össze fogta, és picit megigazítottam.
- Mennem kell. – sóhajtottam, ő pedig magához szorított.
- Ryou... – simított végig a vállamon majd a mellemen és elengedett.
Lehunytam a szemem, majd kinyitottam. Utoljára néztem hatalmas barna szemeibe, majd finoman megcsókoltam.
Nem tudom mennyi ideig álltunk úgy, de lehunyt szemmel fordultam el, majd kinyitottam, és kimentem a kastély falának kapuján. De egyet tudtam, hogy nem most láttam utoljára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése