Furcsa gondolatok

Leültem ma, és a legfurcsább érzés hasított ketté. Egyik oldalam mely a rossz felé ösztökélt, a másik pedig a jó irányba, hogy minden rendben. Itt van a jővőm, ami romokban, semmit nem tehetek ellene, és mégis, mintha a cél, amiért küzdök mindent megkönnyíteni. Pedig ma elveszve éreztem magam. Most pedig este itt csenben a szoba legmélyén, magányosan. Tudom, hogy nem novella újból, vagy fanfiction, csak egy részlet az életem történetéből, de egy történet része. De erre a magányra vajon szükségem van? Nem hinném, hogy most van rá szükségem, minden este megkapom az élettől, hogy magányosan, egyedül menjek lefeküdni, és arra keljek, hogy nincs mellettem senki, csak egy kupac takaró és párna.
Boldog vagyok, és mégsem, hogy miért? Nem tudom, minden folyik körülöttem, pezseg az élet, én pedig egy elveszett hangya vagyok egy nagy bolyban, életnek hívnak, és ez a boly, nem is az otthonom, ez egy másik hely, távol attól a bolytól, amelyben születtem, távol azoktól, akiket szeretek. De ez így marad azt hiszem. A jővő a nyakamon és el kell indulni valamerre.
"Lenni vagy nem lenni? Az itt a kérdés! Akkor nemesbe a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét, s nyilait." Mondta Shakespear, és igaza van. Egy életet eldobni felelőtlenség, és mégis ma mennyien teszik. Hányszor tettem volna én meg. De nem, még nme történt velem semmi halálközeli élmény, amellyel a sort utalni szeretne rá, hogy nincs helyem a földön. Vagy csak én nem vagyok elég erős, és mindennap itt a halál közelsége? Nem tudom. De vajon mennyivel leszek nemesebb és büszkébb, ha eltűrök minden rosszat , ami lesújt rám? Ezt sem tudom, sose fogom megtudni, csak a jővő adhat választ.
Azt hiszem ezt a témát mára el is rakom. Remélem még van veszteni valóm az életben, mert ha már nincs, akkor ne tartsanak ezen a világon.