Please Stay Until I'm Gone

A nap fényesen sütött át a lenge fehér függönyön, s a lágy szellő megcirógatta finoman a két fiú arcát. Ryan Tomson magához ölelte szerelmét, az illatát magába szivva. Steve Peterson érezve barátja bőrét a hátán elmosolyodott, de enm sokáig ült mosoly az arcán. Belűl kinozták a gondolatai, és a fájdalom. Ryan mostanában észre vette Steven, hogy valami baj van, mondogatta is, és Steve aggódva el is ment a kórházba, de félt szerelme reakciójától, és elveszteni se akarta.
Megfordult a fiú karjaiban és ajkával megérintette a társáét.
- Jó reggelt. – mosolygott, rejtve a bánatát, mely felemésztette a szivét abban a pillanatban is.
- Jó reggelt. – köszönt Ryan, viszonozta a puszit , majd megsimogatta a homlokát, mire Steve felszisszent, amit Ryan azonnal észrevett. – Steve?
- Csak.. fáj. – mondta elkolyodva és szorosan magához ölelte Ryant, aki meglepődve karolta és simogatta ujjbegyével a fiú hátát.
- Steve, mi a baj? – kérdezte aggódva
- Ryan! – kiáltott fel, amjd nem birta tovább zokogva a barátjához bújt, a fiú pedig szörnyen meg volt ijedve és Stevet simogatta.
- Ne ijessz meg kérlek. – kérlelte barátját, arcán pedig halál sápadtság ült a feltörő félelemtől.
- Rákos vagyok. – zokogta a hátát dagasztva. Könnyei eláztatták Ryan haját és vállát, feje pedig majdnem széthasadt a fájdalomtól, ami belenyilalt, és újra felkiáltott, a beléhasitó fájdalomtól, Ryan pedig nem tudott megszólalni.
Semelyikük nem tudott szólni, néma csend lepte el a szobát. A lágy szellő mozgatta a függönyöket, s madárcsiriplés lepte el a fiúk kertjét, de hirtelen mindent felváltott, a folytottság, a varjúk károgása. A gyász kizárta az elméjükből a boldog és szép dolgokat. Csak a sötétség, ami ott maradt. A halál hirnökei.
Ryan könnyei csak némán folytak végig az arcán, lágyan cirógatva barátja puha bőrét, melyről tudta, hogy nem érezhet már sokáig a karjaiban, Steve pedig rázkodott a zokogástől, a szenvedéstől, mely miatt a feje majdnem szétrobbant, és a pillanat még csak akkor jött el, hogy megtudják, hogy már soha többet nem lesznek együtt.
- Agydaganat. – tört ki újra sirásba az idősebbik fiú, mire társa már nem birta, már nem sirt, csak tartotta karjában barátját, tartotta és nem akarta elengedni. Elméjében ezernyi dolog végig futott. Nem akarta szenvedni látni, nem akarta eltemetni, nem akart üres, hideg ágyban ébredni, nem akart télen egyedül a kandalló előtt ülni, és nem akart örg korában egyedül egy újságot olvasni. Gondolataiban és a valóságban is elsirta magát újra. Ölelték egymást. Órákig. Némán. Szerelmesen. Sirva és mégis boldogan a szivük mélyén de a felszin csupa bú volt.
Pár hét elteltével az egész kinszenvedés csak nőtt. Steve kórházba került, Ryan pedig magába fordult, de csak az tartotta benne a lelket, hogy szerelme még él. De mikor otthon egyedül, a négy fal árnyékában ült, lelke halott volt, mint a rózsa télen. Elszáradt, rideg, és szinetlen. Ryan egy fiatal, boldog, állandóan pörgös srác volt. Stevet sosem hagyta nyugton, folyamatosan pattogott, élt, szint vitt abba. Most már nem. De lábát ki sem tette a lakásból, bezárkozott, nem hallgatta a madarak csicsergését, a lágy szellő süvitését, semmit, ami boldoggá tehette volna.
Csak papirjai. Papirokba bújt, és irt. Oldalakat, verseket, néha maga se tudta mit, csak irt és irt. Meg nem állt, csak akkor ha bement a kórházba a barátjához.
Lassú volt. Csak ballagott be a hideg esős májusi napon. Torna cipője léptei hallatszottak a vizes úton, ahogy belelépett a sáros pocsolyákba, nem érdekelve, hogy átázik. Fejére volt húzva a kapucni de kilógó fekete haja elázott, és ő maga is csuron viz volt.
Beért az épületbe, majd ment fel Steve kórterme felé. Tudta mivel fog találkozni. Az már nem Steve volt, nem az ő szerelmes, boldog fiú. Tudta, hogy már nem fogja a karjait érezni maga körül, az ajkát a száján. Beleremegett az érzésbe, s a nedves ruha érzetébe is. Felment, majd benyitott, de csak egy élettelen test feküdt ott, békében, mint a gépek énekére alszik el, mint akit a monoton csipogás örök álomba ringatott.
A fiú leült a fotelbe, melyet már a hetek alatt kikoptatott és megmarkolta a karfát.
- Steve. – hallatszott, ahogy nehezen kipréseli a szót magából.
Egy légy szálldosott, amit Ryan hallott, a zuhogo eső verdesta az ablakot. A fiú végig simitott Steve arcán, és a hangjátt hallotta a fejében. „Nem akarok kinok közt meghalni. Ha egy nap úgy látod már csak alszom napok óta, húzd ki a gépet, és hagyj elmenni. Ne engedd, hogy szenvedjek.”
Felnézett vörös szemekkel, lehúzta magáról a kapucnit, majd odahajolt, és ajkát steve ajkához érintette.
- Találkozunk még. – suttogta, majd megmarkolva az elektromos zsinórt kihúzta.
A gép nem csipogott többet, elnémúlt, s az idősebbik fiú szive már nem vert tovább, nem vett levegőt, egy utolsó reflex, megrándult, Ryan pedig zokogva borult testére.
Egyhét múlva a temetőben álltak, a fiatal fiú a fekete öltönyét viselte, és remegő kézzel tartott egy elázott papirt, s egy fekete esernyőt.
Nehezen talált magára mióta elvesztette egyetlen szerelmét, a fiút, akinek az életét adta. A koporsót eresztették, de a szemerkélő esőcseppek ráhullottak lakkozott fa boritására. Mintha csak ryan könnyei hullottak volna arra. Leért, majd Ryan felolvasott egy verset, melyet egyiken azok közül a napok közül irt, mikor a négy fal összenyomta, fogságba ejtette, és a fiúnak nem volt más csak toll és papir, toll és papir, gondolatok, könnyek, s ismét csak toll és papir, melyre összes érzését, bánatát rávetithette.
Verssorok ezt tükrözték szintén. Az emberek könnyei Ryan szavától kicsordultak, s Mrs. Peterson zokogva bújt férjéhez, a fia barátjának szavai hallatán. De nem csak ők sirtak. Barátok, ismerősők. Még az ott dolgozok is, mert e fiú szavai az ember mélyére hatoltak, a szivükbe, bele.

Befejeztem, gondoltam, de valami hiányzott, tudom már. A papir aljára firkantottam: Ryan Tomson. Egy boritékba raktam, majd nem irtam sem cimet, és bélyeget sem raktam rá.
Felvettem a pulóverem, és a torna cipőm. Kiléptem a lakásból és a hideg novemberi szél megcsapott. Nem esett, de hideg volt. A fák levei lehullottak, s barnás-sárgás avar boritota az utcát.
Elindultam, néhol aprobb csemeték játszottak, az összegerebléyzett avarban, néhol pedig idősek pórálták azt össze szedni a derekukat fájlalva. Csak mosolyogtam, de egy könnycsepp miközben végig akart folyni az arcomon odafagyott. Egy varjú szállt az egyik keritésr és vészjóslóan károgott, mint azon az elfelejthetetlen napon, mikor Steve elment közülünk.
Kiérve a temetőbe a hangulat csak rosszabb volt, a fákon egy levél sem zizergett, és a földön pedig mintha a holtak lelkei mozgatták volna a fa leveleket. A lelkeket melyek mintha zavarta volna, hogy nem látnak ki sirjaikból az avar takaró alól.
Odamentem az én lelkemhez, s egy hosszú fekete kabátos vörös hajú nő állt ott. Mrs. Peterson. Csak némán álltam mellette, de aztán lehajoltam és elsöpörtem a leveleket steve sirja fölül. Lássa, hogy ott vagyunk, hogy máig szeretjük. Hogy vele vagyunk. A könnyes arcú nőre néztem, majd átadtam a boritékot némán. Ő csak bólintott, megtörölve texil zsebkendőjével a szemét. Amióta a fia meghalt, azóta én csak irok, papir és toll, semmi más. Carla az a nő aki nem akarja elfelejteni a fiát, és mindent gyűjt, ami róla készült, amiket irtam, versek, regények, novellák. Egyszer azt mondta kiadatja, mert gyönyörűek és az akit nem fog meg, a szivébe nem markol, azoknak nincs is szivük. Sosem válaszoltam. Nem voltam iró, csak egy férfi, aki elvesztette örök szerelmét, és ezek olyan érzések, amelyeket még a vászonra festett szavaim sem tudnák öszintén kifejezni.