Ha van mit megbecsülni az az élet

1. Fejezet – Kezdetek

Életemben már elvesztettem nagyon sok minent. Megtapasztaltam a fizikai és lelki fájdalmak mindenét. Elvesztettem azt akit szerettem és elvesztettem azt akit mindennél jobban szerettem és becsültem. Elvesztettem az anyám. Az élet kegyetlen volt kettönkel. Nem mindig ismertem az apámat, csak 8 éve, hogy eljött hozzánk Phoenixbe. De azóta gyökeresen megváltozott az életem.
Minden akkor kezdődött mikor 3 éves voltam. A nagyszüleim karambolban meghaltak, miután elköltöztünk Jerseyből Phoenixbe. Anyu sokszor meéslte, hogy nem ismeri az apám, és hogy el kellett költöznünk Jerseyből. Így hát végül is ez lett, miután anyu és testvérei és a nagymamámék átköltöztek Phoenixbe, folytatták ugyan azt a fényűző életet amit azelött. De nem marad így sokáig. Ha bár a nagyszüleim mindig támogatták és segitettek anyámon, eljött az a pillanat mikor mi lettünk az utcai söprredék. Mindez egy viharos napon, még ha nem is emlékszem pontosan, mert három éves voltam. Anyukám elmesélte mi történt, én pedig máig vissza emlékezek minden egyes pillanatra amit vele tölöttem.
Hatalmas vihar volt Phoenixben, és nagypapám vezette az autót haza felé. De a nagyviharban az autójuk megcsuszott és bele csuszott az árokba. Én és anyukám és testvérei mit sem tudtak a balesetről. Csak várták haza őket. Amennyire lehetett. De anyám már nagyon aggódott és felhivta a szüleit, de a mobiljuk elérhetetlen volt.
Másnap reggel a kórházból hívták fel anyámat a nagbátyja, hogy a szülei meghaltak. Ezután a feje tetejére állt minden.
Másnap anyám nagybátyja elvitte anyám két testvérét, a nagyobbat pedig a nagyszülei vették ügyeletük alá. De minket már nem. Mivel anyu akkor már elmólt 20 is, azt mondták neki, hogy ő akarta, akkor élje az életét és ne a szülei nyakán csimpaszkodjon. Tehát fogta a holminkat és elköltöztünk ketten.
Még nem voltam 4 de nem lett jobb a sorsunk az utcainál. Aztán anyám mindig vitt a munkahelyeire, amik külömbözö bárok voltak és hozzá hasonlók. Nem volt hol laknunk, nem volt pénzünk. De hiába dolgozott annya éjjel nappal, nem jutottunk feljebb a létrán. Nyomorban éltünk, hol anya munka társainál, hol egy két paisnál akit épp anya felszedett, de sose lett jobb.
5 éves koromra, amire már azért nagyjából emlékszem volt egy pillanat, mikor végre eljutottunk arra az anyagi szintre, hogy lakást vegyünk. Nyár volt meleg. Mi pedig abban az időben a parkban voltunk főleg és hát szégyen vagy nem szégyen, csöveztünk. Sose lehettem egyedül, igy még akkor is vitt anya megával. Egy nap pedig éjszaka, oda jött hozzám és a magasba emelt.
- Meg van a lakásunk. –mondta kisugárzó arccal.
- De jóóó. Olyan lesz mint régen? – kérdeztem mit sem tudva arról, hogy a pénz mennyit számít. Anyám mosoyla pedig lehervadt. Tudtam, hogy mindent meg akar adni, de nem lehetett így.
- Nem igazán, de jobb mint a semmi kincsem. – mondta majd letett és a fizetését számolgatta. – menjünk, mára végeztem.
Anya sokszor volt éjszakai munkás ahog most is, és hajnalban végzett. Felvett az öolébe, de éreztem minden csontját, annyira más volt mint régen, lefogyott és gyenge lett. Mindig amunkahelyéről hozott enni, de általába a nagyját nekem adta és ő alig evett.
Az nap kcisit esős nap volt hajnalban a meleg fülledt nyári helyett, de lankadt az örümünk.
- Meg mondtam, hogy egyszer jobbra fordul a sorsunk. – mondta, én pedig mint anno majdnem tudatlanul hallgattam rá.
Az ingatlan közvetitőhöz mentünk, hogy megvegyük a lakást, amit anya már régen kiszemelt. Az ingatlan közvetitő egy kövér 50es éveiben járható vörös hajú nő volt, arcáról pedig lerítt, hogy eliálte a szegényeket. Ezúton minket is. De anyámat nem érdekelte.
- A lakást akarom, meg van a pénz. – kiabálta anyám a nőnek.
- Értse meg Miss Gasline, nem elég, nincs elég pénzük ahhoz, hogy fizesség a rezsit.
- De meglesz. És fogom tudni fizetni.
- Rendben. De ha egy hónap is kimarad ki lesznek lakoltatva. – mondta, anyám pedig szorosan magához ölelt.
- Már nem számit. – csak ennyit mondott.
Végül a nő a kocsijával vitt minket a lakáshoz. Berendezéssel együtt béreltük, hiszem nekünk nem volt semmink a ruháinkon kivül amit állanoan egy ksiebb bőrőndben cipeltünk a városban.
A laksába beérve egy szobára nyilt egy odlalra egy apro konyha ésik oldlt pedig egy kanapé és egy jó öreg tv volt,ami nem müködött, de mi fizetni se tudtuk volna. Ezután egy nagyon piciszoba volt egy áhgy volt benne és egy iroasztal merőllegesen egymásra de jo ha az asztalon egy vki elfért az is faltol falig volt. Az egész ház parkettázva volt és sötét. A fürdö a szoba mellett volt és egy wc meg egy zuhanyzo volt, nagyon kicsi volt, anyám pedig helyben lerendezte a laksá kifizetését meg minden, enm akart ezzel szöszmötölni. Igy más aznap ott aludtunk. Nem volt semmink. Anya lement a boltba amardék pénzböl venni rajzlapokat meg ceruzákat, és azzal ütöttük az időt. Anya gyönyörüen rajzolt.
Az idő pedig csak telt. Óvodába nem járhattam, mert anya fizetni se tudta volna, az iskolában pedig támogatást kaptunk miután bekerültem, de mindenki kivetett.
Anya éjjel nappal dolgozott hogy tudjunk valamit enni, hogy tudjuk fizetni a számlákat, hogy nekem legyenek uj ruháim. Lassan nöttem, de nem lehetett mást tenni. Nehéz vol mindkettünknek. 8 évesen mikor másodikba mentem, már új könyvekre se volt pénzünk. Anya pedig egyre csak gyengült és volt, hogy több napig nem jött haza. Azt modnta 2 napig dolgozott, hogy legyen pénzünk a számlára.
Aztán ritkultak és anya újra otthon volt, viszont egyre rosszabbul nézett ki, de ugyan ugy dolgozott, de már nem rajzolt többet. Mindig rajzolgatott valakit. Nem tudtam ki az. Mindig másképp, azt hittem anya valami képzelet beli embere. Sose mondott róla semmit, eygszerüen lehetetlen lett volna, hogy élő ember legyen és akkor még nem is tudtam mi is az a titkolozás pontosan. Tehát. Anya mindent abba hagyott. Elment dolgozott, hazajött beült a kádba majd aludt, ha bolt ideje akkor csinált valami kaját vagy hozott. Hát igy teltek a napjaink. Én tanultam anya nélkül, mindent beleadva, ez volt az egyetlen lehetőségem anya szernt, hogy kikerüljek, ő vele ne törödjek, csak magammal foglalkozzak. De még kicsi vltam. Hiába mondta nekem. Látva, hogy mennyi mindent meg tesz azért, hogy boldog legyek és legalább nekem jó életem legyen ls tető legyen felettünk. Egyszerüen nem birtam és úgy éreztem muszáj segitenem neki. Nagyon kevés dolgunk volt a lakásban, és hiába volt tv vagy teelfon. Egyiket s ehasználtuk. Nem volt pénzünk fizetni egyiket se. Anya örült, hogy a gázt a vizet és hidegben a fűtést fizetni tudjuk. Igy is volt hogy nem egyszer lekapcsolták de anya mindig fizette. Aztán eljött valami borzalmas időszak. Anya volt, hogy több napra eltünt. Azt mondta dolgozik. De mégse maradt pénzünk se meleg vizre. Se fűtésre. Nem tudtam mi van. Én segitettem anyának a legjobban ahogyan tudtam. De aztán történt valami ami megváltoztatta mindannyiunk életét. Egy életre. És annál tovább.