Egy hűvös novemberi éjszaka volt, és gyűlöltem magam, de úgy éreztem meg kell tennem. A magány a saját kis lakásomba, a hideg New Jersey-ben úgy hatott rám, mint egy börtön cella. Csak jobban kiakadtam, pusztitani akartam. Mikor a kanapén ültem lepergett előttem a száraz életem. A mocskos hazugságok, a szerelem képei és remegő kezekkel nyúltam a távirányító után. Kikapcsoltam a zsivalygó TV-t. Csend ült a szobára és csak a lámpák fénye világított, de nem sokáig. Recsegést hallottam, majd minden sötétségbe borult.
Felkeltem a kanapéról és az ablakhoz lépdeltem. Áramszünet. Tökéletesen kapóra jött most nekem. Az ablakban halványan láttam mosolyra húzodo gonosz tekintetetem.
Elnyomott. Gondoltam. De most mindenért visszafizet.
Egy pillanatig sem vártam, hogy visszajöjjön az áram. Volt, hogy órákig tartott , de volt, hogy percekig. Minden sötét pillanatot ki kellett használnom.
Felvettem a cipőm, egy hosszú fekete télikabátot, egy sűlat, és a konyhából egy húsvágó kést. Belevágtam a deszkába. Éles volt, mint egy frissen szerzett borotva.
A kabátom alatt tartva lépkedtem végig az utcákon. Nem volt feltünő, hideg volt, már majdnem havazott. Az utcűt elnyelte a fekete sötétség mikor kiléptem a házból, de pontosan tudtam, lámpák nélkül is merre kell mennem.
Bezártam az ajtót, majd elindultam a novemberi éjszakában. Hideg volt, egy lélek sem volt az utcán. Az ablakokon benézve, mindenki elővette a tartalék gyertya készletet, vagy az elemlámpákat. A szomszéd házban hallottam, ahogy a gyerekek énekelnek a gyertya körül. Nem tudo minek örülhettek ilyenkor, de azt kívántam bárcsak már nekem is lenne gyerekem. Bárcsak törödhetnék velük, és bárcsak láthatnám őket pont ugyan így, az áramszünetben egy gyertya körül énekelni.
Sóhajtottam, és megszaporáztam a lépteim. A szélcsipte az arcom ezért feljebb húztam a sálat fél kézzel az orrom elé. Felerősödött, próbáltam az arcom takarni, de a szemem is könnyezett már. Nem fordulhattam vissza.
